Mellénymese

Újévköszöntő című műsorával a csornai Pántlika Táncegyüttes és a Timaffy László Alapfokú Néptánciskola szombat este is elvarázsolta a közönséget. Egy néptánc műsorról nem lehet tudósítást írni, ez nem is az lesz. Ez a szombat este egy személyes örök élmény marad, amit úgy döntöttem, megosztok.

Számomra most lett igazán nyilvánvaló, hogy amikor a Pántlika műsorát nézzük, akkor nem egy színpadi produkciót látunk, hanem saját magunkat, a múltunkat, az őseinket, a máig bennünk élő kultúránkat. Az a dolgunk, hogy ami még bennünk él, azt tovább is adjuk. Gergő fiam most először és utoljára dédnagyapja gyönyörű szanyi mellényében táncolt a rábaközi mulatósban. Sajnos a mellény állapota már nem engedi a további ilyen használatot. Amikor megláttam ezt a családi ereklyét a színpadon, a tánc mellett lelki szemeimmel láttam nagyszüleimet, rokonaimat Szanyban, mindazt, amit ott átéltem, éreztem, tapasztaltam, megtanultam. Az a mellény valamikor az 1920-as években készült nagyapám részére, aki az akkori szanyi Bokréta táncosa volt és a dalárda szólóénekese. Négy generáció viselte, de most kapott igazán értelmet, újra a színpadon, rábaközi táncban. Ez ott nekem nem egy tánc és nem egy értékes régi családi néptáncos mellény volt. Abban a néhány perben újra lepergett előttem a gyerekkorom számtalan Szanyhoz kötődő jelenete.

Először is a vendéglő, a szanyiaknak "Papp Lajos kocsma", ami egykor a nagyapámé volt, de elvették tőle az ötvenes években minden mással együtt, amit a kétkezi munkájával addig megteremtett. Mi gyerekek megtanultuk, ha nem is értettük, hogy a hosszú épületben a vendéglő már a szövetkezeté, a lakás a családé, a borospince a szövetkezeté, a kamra ezernyi csodás eszközével és a nyári konyha megint a családé, hátul a budi meg közös. Most is érzem nagyapám idős barátai csípős pipadohányának illatát, amit a kötött harisnyából készült dohánytartóból tömtek a gádorban a délutáni beszélgetéshez. Az a mellény őrzi nagyapám keménységét, gerincességét, nagyanyám odaadását. A nyári konyha csodás kemencéjében sütött rétesek, kuglófok, kalácsok illatát ma is érzem, a füstölőben készült szalonnák, sonkák, kolbászok ízét még ma is keresem. Láttam téli hajnalon szalmával disznót perzselni. Ha bírta a gyerekkezem a meleget, leszedhettem a körmét. Emlékszem minden szabályra, amit ott meg kellett tanulni. Szombaton fel kell seperni az udvart, körbe kell seperni az utcán a házat. Vasárnap reggel el kell menni misére. Mindenkinek köszönni kell, aki elmegy a ház előtt, vagy betér az udvarba. Ha búcsúi ebédkor megjelenik a cigányprímás, dalolni kell vele, utána megkínálni. Vasárnap délben pont tizenkettőkor tálalni kell a levest, nagymama egy marok snidlingért szalajt a kertbe, és csendben enni kell, miközben a rádióból jó ebédhez szól a nóta. Kardvirág sornak mindig kell lenni a kerti út mellett, ami mellől indulnak a zöldség ágyások.

Ma is érzem a kútvíz hidegét, amikor nyaralás idején nagymama a hátsó udvar gémeskútjának betonvályújában szombatonként megfürdetett minket. A valaha volt vendéglő egykori kuglizójának maradványa hol ostromlott vagy megvédendő vár volt, hol háborús katonai bunker, hol a világverő Fradi öltözője, ahonnan öcsémmel és unokabátyámmal futottunk ki az udvar füvére focizni. Mert focizni kell, és mert ha focizol, akkor fradistának kell lenni. A kert mogyoróbokra kiváló vesszőt adott az íj készítéséhez, amihez a nyilat a pajta nádfonatú falából kihúzott nádból készítettük. Az egyensúlyhoz már csak kibelezett bodzát kellett húzni a végére. Amikor féktelenségünkben szeget is kötöztünk a nyílvessző végére, hogy nagy huppanással beleálljon a deszkakerítésbe, nagyapánk Mire való ez a ’jábavalóság? felkiáltással el is kobozta tőlünk a veszélyes eszközt. Ha ügyesek voltunk, az udvari lóhere virágain gyufásdobozzal be tudtuk fogni a szomszéd méheit, és gyönyörűen zenéltek a lezárt dobozban. Ha nem voltunk ügyesek, jól megcsíptek minket.

Örök élmények, amiket napestig sorolhatnék, talán semmi közük a mellényhez, de mégiscsak belőle fakadtak, ez ébresztette fel a szunnyadó emlékeket. A mellényt valóban viselte négy generáció a családban. Nem tudjuk, pontosan mikor készítették, de 1933-ban a szanyi búcsúról készített filmben nagyapám már minden valószínűség szerint ezt viselte. Megjelöltem a képen.

A filmben 3 perc 13 másodperctől látszik.