- Kávét?
- Köszönöm.
- Ne köszönje, mi köszönjük, hogy itt vannak! Tejet cukrot?
- Kérek, köszönöm.
- Nem köszönje, mi köszönjük, hogy itt vannak! Egészségére!

Ilyen párbeszédeket hallottunk szinte folyamatosan azon a két napon, amíg Mecséren önkéntesként dolgoztunk a gátakon. Már több, mint kétezer önkéntest regisztráltak péntek óta a veszélyeztetett faluban, végig elkészült a gát és az oldal megerősítés. Most már csak bírja ki!

Mi is ott voltunk az infoRábaköz felhívására segíteni amit kell, lapátolni, zsákot hordani, töltést építeni. Pénteken és szombaton összesen 30 fővel mentünk, akik a felhívásunkra jelentkeztek. Nem is tudom mindenki nevét, Csornáról 9, Kapuvárról 2, Jobaházáról 5, Bősárkányból 3, Kónyból 2, Lébényből 2, Sopronból 2, Rábapatyról(!) 4, Hegykőről 1 önkéntes dolgozott keményen. Köszönjük!

Tanulságos találkozásaink voltak.

Találkoztunk Balatonalmádiból, Sarródról, Csongrádról érkezett önkéntesekkel. Találkoztunk dunaszegiekkel, rajkaiakkal, és más olyan szigetközi települések lakóival, akiknél otthon is védekeztek, ha nem is volt akkora veszély, mint Mecséren, ezért jöttek segíteni, és közben többször telefonáltak haza, hogy minden rendben van-e.

Találkoztunk fiatalokkal, diákokkal akik keményen dolgoztak, és ha egy társuk fáradni látszott, egy kis zrikálással új energiákat adtak neki. Találkoztunk az idős gátőrrel, aki folyamatosan oda-vissza járta a gátépítést, megmutatta, hogyan kell rakni a homokzsákokat, és aki rosszul csinálta, azzal kíméletlenül visszaszedette, és újra építtette. Gyorsan megtanultuk.

Találkoztunk egy csomó emberrel, akiről azt sem tudtuk kicsoda, de amikor felálltunk a csatárláncba, kézről kézre adtuk a zsákokat. Mindenféle kor, iskolai végzettség, társadalmi rang, szociális helyzet eltűnt, a víz és a sár minden különbséget elmosott, csak a feladat maradt. Találkoztunk halálosan fáradt tűzoltókkal és vízügyesekkel, akik már napok óta folyamatosan a gáton voltak. Találkoztunk a helybeliekkel, akik ásványvizet, kávét, pogácsát, almát, kakaós csigát, szendvicset, gulyást, tarhonyás húst, csokit, és még ki tudja mi egyebet hordtak a gáton dolgozó önkénteseknek.

Találkoztunk olyan idős emberrel, aki a hatvanas évek árvízeiről is mesélt, és találkoztunk kisgyerekkel, aki még csak az üres zsákot tudta adogatni, de azt csinálta. Találkoztunk a fiatal kocsmáros lánnyal, aki férfiakat megszégyenítő erővel és kitartással rakta a homokzsákokat, és ellentmodást nem tűrően utasította rendre a fiúkat, ha valamit nem jól csináltak.

Találkoztunk katasztrófa turistákkal, akik a sáros koszos önkéntesek közt kiöltözve sétáltak, nemegyszer kis gyerekkel, és fényképeztek.

Találkoztunk a folyóval, a természet erejével, megtapasztalhattuk, hogy milyen kicsi az ember. Megtapasztalhattuk azt is, hogy ha sokan összefogunk, és a hozzáértők segítenek, és mi az utasításaikat betartjuk, akkor még ezt a hatalmas erőt is kordában tudtuk tartani. Ez volt a legjobb érzés. Sajnálhatja, aki kimaradt belőle...