A nemzetközi nőnap az egyszerű, de mégis történelmet alakító nők napja, a nők évszázados küzdelmére emlékeztet, melyet az egyenlő jogokért és lehetőségekért vívtak és vívunk a mai napig.

Az első március 8-ához kötődő esemény 1857-ben volt, amikor emberibb munkafeltételeket, béregyenlőséget és a munkaidő csökkentését követelte 40.000 textiliparban dolgozó nő New York utcáin.

1866. szeptember 3. és 8. között az I. Internacionálé első kongresszusán határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ez a határozat annak az évezredes sztereotípiának kívánt véget vetni, mely szerint a nők helye kizárólag otthon van.

Az 1889. július 14-én kezdődő II. Internacionálé alakuló közgyűlésén Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben.
A II. Internacionálé VIII. kongresszusán 1910. augusztus 28. és szeptember 3. között határoztak arról, hogy a nők választójogának kivívása érdekében nemzetközi nőnapot tartanak. A határozatot a kongresszus elfogadta, de a nőnap pontos dátumáról nem született döntés.

1917. március 8-án (a Juliánus naptár szerint február 23-án) Oroszországban nők tüntettek kenyérért és békéért. Négy nappal később I. Miklós cár lemondott - nem kizárólag e tüntetés miatt- s polgári kormány alakult, mely szavazójogot biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is, mely a világ legtöbb országában március 8-a.

A New York-i textilmunkások tüntetése óta 161 év telt el. Mi változott ennyi idő alatt? Minden és semmi. Béregyenlőségről a mai napig nem beszélhetünk. A tavalyi év a nők elleni erőszaktól volt hangos. A gazdasági és politikai vezetők többsége ma is férfi. Ha egy nő meghatározó pozícióba kerül, akkor 3-szor annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, ráadásul különféle címkéket aggatnak rá: törtető, karrierista, még gyereke sincs, stb...

Mi itt Magyarországon például szavazhatunk, de az elmúlt években újra divatba jött a “te csak szüljél kisanyám” stílus. De hát miért is panaszkodunk, mikor Indiában csoportosan erőszakolnak meg nőket? Mikor az a vezető hír a sajtóban, hogy az arab nők is vezethetnek már autót, sőt, sporteseményeket is látogathatnak? Na persze csak férfi kísérővel. És mit szóljunk az észak-koreai szurkolócsapathoz, akik a téli olimpián “szórakoztatták” a nagyérdeműt, nyilván teljesen szabad akaratukból? 

Én ragaszkodom a nőnaphoz, a virághoz, a megemlékezéshez. Ragaszkodom ahhoz, hogy mindenki tartsa tiszteletben a másik embert, akkor is, ha nő, akkor is, ha férfi, mert nincs különbség köztünk: emberek vagyunk. Az év minden napján.

Tárkányi Mária