Sándor Anikó: El Camino – Az Út, ami hazavisz (részlet)

Átlagos, középkorú, magyar nő vagyok, az effajta lét minden nehézségével, küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentős tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább.

Ma ebben az országban nagyon könnyű lecsúszni, bekerülni egy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább.

Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, a rettegéstől, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is… Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt súgja, elég volt, én leszek a következő.

Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelőtt felálltam légkondicionált luxusirodám hűs íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek.

Eleinte őrültként kezeltek, később a csodámra jártak, mint a kétfejű borjúnak: ez az a nő, aki kiszállt…

Mindent be akartam pótolni, ami elmaradt.

Valamikor régen olvastam egy útról, amelyről azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. A lélek útjának is nevezik, és azt suttogják, sokan találkoznak útközben ismerős lelkekkel…

Hittem is, meg nem is, de inkább hinni szerettem volna, mert miben bízhatok még, ha nincsenek csodák? Akkor mi lesz velem?

Az évszázadok során királyok, főpapok, Dante, Nagy Károly, Assisi Szent Ferenc, és persze egyszerű emberek milliói taposták az utat, de nekem még soha nem volt egy hónap szabadságom – minimum ennyi kell San Jean Pied De Porttól Santiago de Compostelláig, ahol a legenda szerint Jakab apostolt, Jézus tanítványát, eltemették. Gondoltam, most eljött az én időm! Ha igaz, amiről szól a fáma, miszerint ott mindenki azt kapja, amire szüksége van, másfél hónap múlva megtudom, merre tovább.

Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye.

Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Nem ezoterikus könyv, amit olvasni kezdett, hanem egy – két lábbal a földön járó, kétségekkel teli, de nyitott gondolkodású – ember mély álomból való ébredésének naplója.

Semmit nem tettem hozzá a negyven nap történetéhez, és semmit nem vettem el belőle.

Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.